Nézzük, hogyan született! A közhit inkább csak a komondort, kuvaszt és pulit tartja ôsmagyarfajtának, a vadászebeinkrôl – kissé háládatlanul – késôbbi születést tételez fel. Honfoglaló eleink életmódjának ismeretében egyértelmûen valószínûsítenünk kell, ezek ôseinek kitenyésztése sokkal régebben végbement, mint azt az újabb kor kutatói gondolják. Sôt, nyilvánvalóan bizonyítható tény, s itt ne feledjük, agarunk és kopónk sok tekintetben szerencsétlenebb sorsot tudhat maga mögött, ma vizslánk közelebb áll az ôsalakhoz, mint kedves pásztorkutyáink, kiken az újkori sporttenyésztés sokat változtatott.

Honfoglaló eleink tehát, mint harcos, nomád nép, szenvedélyes vadászok voltak. Ûzték, kergették a vadat a nyílt rónán keleti típusú agaraikkal, a csalitos, fedett terepen kopóiké volt a fôszerep. Nem volt ez a vadászszenvedély öncélú. Nem is a hússzerzés volt elsôdleges célja. A vadászat felkészülés a harcra. Meg kell tervezni, fel kell vonulni, a vadat tôrbe kell csalni, mint majdan az ellenséget. S ügyeskedik a vadász is, aki bizony nem nélkülözheti az adott terephez, vadhoz legalkalmatosabb ebet, egyéb vadászállatot (sólyom, vadászgepárd) sem. Így esett hát, hogy leghûségesebb társaik szintúgy honfoglalók lettek.

Volt ezek között egy nem túl nagy, sárga, olykor egészen világos homokszínû, néha barna, néha foltos jószág. Ez ugyan nem volt olyan gyors, mint az agár, kevésbé volt hajszás, mint a kopó, de jó orrával, a vad lelkes és kitartó keresésében való kitûnôségével, nem utolsósorban együttmûködési készségével mind a vadász, mind annak sólyma tekintetében egyedülállónak bizonyult. Addig keresgélt, kutatta a vadat – elsôsorban apróvadat – (vizslatott, kajtárkodott), míg fellelte azt, s jelezvén a vadásznak az idôben felkészülhetett egy jó nyíllövésre, vagy elröppenthette sólymát, hogy az levágja áldozatát. Nem volt ez egyszerû feladat, mint késôbb még látni fogjuk. Az elejtett vadat végül az ebnek fel is kellett vennie és át kellett adnia a vadásznak. Jó orránál fogva, ha a szükség úgy hozta, a sebzett vad utánkeresésére is alkalmatos volt. Igaz a sebzés lényegesen kisebb számban esett meg, mint a lôfegyverek elterjedése után. Következtetéseink – hangsúlyozni kell – történelmi és néprajzi analógiák során nyugszanak.

Ôsiségét bizonyítja ennek a sárga magyar „kopó”-nak neve is, mely nyelvünk ugor ôsrétegébôl ered. Jelzôi használatból vált fônévvé. Szaglása okán nevezi a vizslát odorariusnak (szimatolónak, „szagos kutyának”) a latinság.

Nem lehet véletlen, hogy a legrégebbi magyarországi ebes vadászatok ábrázolásai is hozzá kötôdnek. A XI. századi, feltehetôen Orseolo Péter által alapított óbudai Szent Péter káptalani székesegyházból fennmaradt, úgynevezett pszichomachiás (a Jó és Rossz küzdelmének szimbolikus megjelenítése) ábrázolás nyakszíjon, pórázon vezetett ugró vadászebében afféle „vizslakopó”-t vél felismerni a kutató. Az elsô ilyen grafikus ábrázolás pedig minden vitán felül a vizsla kiforrott, a mai típussal tökéletesen egyezô formáját örökíti meg. A Grazban ôrzött antifonárium, vagyis a hangjegyírás elôdével, a hangjelzésekkel, neumákkal ellátott egyházi szerkönyv az ottani egyetem könyvtárának féltve ôrzött kincse. A magyarországi eredetû, latin nyelvû kódexet a székesfehérvári káptalan írástudó papjai rótták pergamenre 1100–1120 között. Mezey László és Falvy Zoltán kiváló kutatóink, kik tüzetesen megvizsgálhatták, adták nevét: Codex Albensis, vagyis Székesfehérvári kódex. Nos, ebben a kódexben van három lapszéli rajz. Ezek egykorúak, vagy közvetlenül annak elkészülte után rajzolta oda az egyik használó. A 23/V jelzetû lap ábrázolása egy kitûnô rajzoló és megfigyelô, s bizonnyal szakavatott vadász – ne feledjük a papság is hódolt ennek a mesterségnek – kezét dicséri. Az odavetett tollrajzon egy fa tövében békés gyanútlanságban eszegetô nyulat látunk. Mögötte, a fa túloldalán egy vizsla állja. A lógó fülû, kunkori farkú (ekkor még nem csonkolták) eb teljes valójában vizslánkat testesíti meg, ki már ekkor is mai vadászati szerepkörében érdemelte ki az ember megbecsülését.

1189-bôl, a harmadik keresztes hadjáratot hazánkon átvezetô Barbarossa Frigyes császár kíséretében lévô Lübecki Arnold püspök naplójában olvashatjuk, hogy az Esztergom közelében ôket fogadó III. Béla magyar király ajándékai között „…hogy minden elgondolható gyönyörûség meglegyen a kárpiton – keleti ízléssel hímezve – még egy kis fehér vadászeb alakja is ott szaladgált.” Bár többet nem ír a püspök, aligha lehet kétséges, hogy egy világos színû, vizsla típusú eb jöhet csak szóba. Helynévként elsô ízben 1350-ben Nógrád vármegyében, Vyslas-vereb alakban találkozunk vele.

Kódex irodalmunk gyöngyszemében, a Nagy Lajos királyunk megrendelésére 1358. május 15-én megkezdett Képes Krónikánkban, ebben a teljes egészében magyar munkában, ismét, immár több helyen felbukkan vizslánk ôse. Mivel a miniátor, Hertul fia Miklós tökéletes hûséggel örökítette meg korának viseletét, fegyvereit, bizonyosra vehetjük, hogy az ábrázolt ebek is e kor kutyái voltak. Nem általában kutyák, fajtajelleget mutató kutyák vannak ábrázolva. A kódex 5. oldalán (f 3a) „A” iniciáléban Hunor és Magor találkozása a csodaszarvassal jelenetben a négy ebbôl az elôl haladó, hosszú pórára engedett fehér és barna színû páros jól látható módon a vad csapáját követi mély orral. Erôs (vizslás?) fej, lógó, lekerekített végû, fejhez simuló fülek. Feszes hát. Kitûnôen ábrázolt, a mély fejtartásból, vezetékbe dôléstôl még kifejezettebben jelzett mar. Elég mély mellkas, kissé felhúzott has. Jól izmolt, jól szögelt végtagok. Felkunkorodó, hosszú farok. Rövid szôrzet. Kajtárkodó kopók (magyar vizsla ôsök)? Egy Bécsben ôrzött XV. századi kódex illusztrációjából láthatjuk, hogy a császár-király Zsigmond vadászebei közt is megtalálható volt a pajkos vizsla. Nem is lehet ez másként, hiszen tudjuk szenvedélyes sólymász lévén nem nélkülözhette azt.

Nevével nemeseink, fôuraink levelezésében, irataiban gyakorta találkozhatunk. A XV. századi szótáraink is említik.

Komlóssy Mihály 1510. augusztus 17-én kelt levelében kéri szerelmes öccsét, Tamást, küldjön neki egy jó vizslát, fürjezni valót. II. Ulászló királyunk Budán idôzô öccse, Zsigmond herceg, késôbbi lengyel király, számadásaiban többek között vizsláknak (legawe) s más vadászkutyának költségei mellett annak is nyomára bukkanunk, hogy divat volt az ebeknek mutatványokra való idomítása is. 1554-ben a Nádasdyak számadásában említenek „az wislara erweth” (nyakörvet). Egy 1561-es levél: „… vizslát örömest küldenék kegyelmednek…”. És 1563-ban Gyulay János Batthyány Kristóftól kér „unum canem odorarium vulgo fyrjre való wyzslath…”. A puritán Bethlen Gábor fejedelem egy szép, öreg, hûséges vizsláját mindig szobájában tartotta, egy másik, Tigris nevû pedig rendesen ura bársony székében heverészett. I. Apafi Mihály erdélyi fejedelem udvara maga volt a kutyaparadicsom. Egykorú írások a fejedelem 300 vadászebét említik, ebbôl 53 vizsla. A kopók s agarak vannak többségben. Gondolhatjuk az ebesfalvi kastély falkanagyának gondjait. Cserei Mihály a fejedelmi udvar krónikása 1670-1690 között jegyzi fel: „az erdélyi Béldi Pálnak Körtövély nevû vizslája ura halála után egy álló hétig szûkölt, vonyított, ordított”, s megjegyzi: „sok kutyában több hívség van, mint sok gonosz emberben…”. Itt született az a feljegyzés is, hogy való, vagy tréfás mondás, ki tudhatja már: „Ne üsd azt az ebet! Nem látod Te állat, hogy az is ember!?”. Természetes, hogy a legjobbaknak itt is szobában a helyük.

Történetírásunkban számos utalást találunk az igen nagy becsben tartott és nagy értéket képviselô ebek kivitelére és behozatalára egyaránt. A késô Árpád-kortól királyi és fôúri ajándékozások tárgya. Elsôsorban az olasz, német, de a lengyel udvar is küld és kap értékes vizslákat. Balassi Bálint, a költô, Batthyány Kristóf vagy Zay Péter és köre legkedvesebb ajándékozási tárgynak tekinti az agarat és a vizslát. De kedvelik a törökök is! Az ô megjelenésükkel felbukkan magukkal hozott sárga vadászebük, mely a magyarra igen fajzik, ám inkább fürjészô „vizsla”. Hagyományosan e két fajta, a kopó eredetû sárga magyar vizsla és a törökök említett ebének keresztezôdésébôl véljük kialakulni mai vizslánk alaptípusát. Botorság lenne a XII. századtól nagy mennyiségben folyó behozatal ismeretében azt hinni, hogy ezek az egyedek a tenyésztésben nem vette részt. Mert tudatos fajtatenyésztés ide vagy oda, szeretném látni azt a vadászembert, aki egy kitûnôen dolgozó kutyát nem keresztez be saját állományába. Hogy vizslánk mégis olyan, mint a Codex Albensis több évszázaddal ezelôtti rajzán… Nos, ez is ôsiségét, szilárd genetikai állományát, kitûnôségét bizonyítja!

Nem is lehetett ez másként. Gondoljuk csak el! Az Árpád-kori s általában a régi magyarországi nagyvadászat milyen sok munkaerôt megmozgató, csoportos, nagy idomítási elômunkálatot igénylô, szervezett, nehéz munka volt. Elôfeltételei: jó vadász, jó fegyver, jól idomított, gyors vadász ló, jól betanított sólyom és vizsla együttmûködése és vadbôség. És a vizsláké volt a fôszerep! Az ô elôre bocsátásukkal kezdôdött meg ténylegesen a vadászat. Ha a vizsla állott valamely vadat és parancsszóra beugrott, a sólymásznak abban a pillanatban le kellett rántania karján ülô sólyma sipkáját. Ugyanekkor lábát már szabaddá is kellett tennie a bôrszíj-bilincsbôl. A sólyom ekkor a felvert vadra repült, hajtotta, míg levághatta. Ekkor ismét a vizsla következett. ô vette fel és vitte a vadászhoz a levágott, megvakított vadat. A sólyomnak ugyanis solymásza füttyjelére vagy a tollas bábú hívogatására dolga végezetten vissza kellett repülnie gazdája karjára.

1731-bôl való adat szerint a Zay-Kollonich-féle tenyészetben igen komolyan vették tenyésztését, igaz ekkor még gesztenyebarna színûek is voltak közöttük. A XIX. Század elsô felére egyre inkább megállapodottnak tekinthetô a fajta.

Gr. Zay Imre emlékezése: „…egy Angliából behozott kannal indult meg a tenyésztés.”. A pointer ekkor még nem létezvén, csak Angliába bevitt spanyol vizsláról lehet szó. Ez, elsô említése nyugat-európai vizsla bevonásának a tenyésztésbe, bár, mint láttuk, ez az elsôség erôsen kétséges. Itt kell megjegyezzük azt is, hogy a mi vizslánktól eltérôen, valamennyi kontinentális vizsla egy közös spanyol ôsre vezetheti vissza származását a szakirodalom szerint.

Természetesen a Zay kennelen kívül is létezett a sárga magyar vizsla fehér jegyekkel. 1896-ban Gr. Somssich Pongrácról készült festményen egy zsemlye sárga vizsla is látható.

A megváltozott birtok- és vadászati viszonyok, a megcsappant vadállomány a XIX. század végére a vizsla populáció erôteljes visszaesését eredményezi. Az 1884-ben meginduló törzskönyvezésben már hiába keressük az egykor tömegesen tartott fajtát. Egy-egy versenyen, apróhirdetésben fel-feltûnik, míg végre 1916-ban Thuróczy Tibor a Nimródban felhívást tesz közzé a magyar vizsla megmentése érdekében. 1917-ben 14 db-ot sikerül felkutatni. Törzskönyvezése 1920-ban kezdôdik meg. Elsô standardja 1928. május 30-án készült el. Ezt 1934-ben módosítják, majd 1936. júniusában adja ki az Országos Vizsla Club (OVC), amint azt a Magyar Vizsla Szakosztály tenyésztési irányítója, Puntigam Jenô közlésébôl (A Vadászkutya, 1943. április 15.) tudjuk. Az FCI 1935-ben jegyzi be a hivatalosan elismert fajták közé. A II. Világháború 85–90 %-os veszteséget okoz az állományban. Újra tenyésztése 1947-ben a gödöllôi állami tenyésztelepen indul meg. Az orrjóság javításának érdekében felhasználják a pointert is. Újabb kori sporttenyésztésének történetén végighúzódik az úgynevezett kiállítási- és munkakutya típus problémája. A fajtát tenyésztô, használó ember feladata kell legyen a káros jelenség megszüntetése.

Másik vizsla fajtánk, a „drótos”, már a XX. század tudatos tenyésztôi munkájának gyümölcse. Szórvány adatok utalnak már a XIX. században is drótos sárga vizslákra, mint a rövidszôrû almokban született természetes mutációkra, ám ezek hitelessége ma már nem ellenôrizhetô. Ilyen egyedet említenek 1923-ban a Toponáron megrendezett vizslaverseny anyagában.

A fajta tenyésztése körül az elsô felvetéstôl kezdve élénk vita bontakozott ki a Nimród és A Vadászkutya hasábjain. Közben folyt a II. Világháború.

Az OVC a kezdetektôl tudomásul vette a fajta kitenyésztésére irányuló munkát, ám az egyes képviselôi részérôl megnyilvánuló magatartás nem mindig volt „egyértelmû”. S a fajta alighogy megszületett, a háború máris megtizedelte a csekélyke populációt. Ennek maradékaiból kezdi újra a tenyésztést Vasas az 1947-ben Hejôcsabán felállított állami tenyésztelepen. A Csabai és a Selle kennel mellé bekapcsolódik a munkába Br. Bornemissza – Haraska és Kolomán Slimák – Povázia tenyészete. Az FCI 1966-ban ismeri el önálló fajtaként. Veszélyeztetett, még nem teljesen megállapodott fajtánk. A fej és a szôrminôség tekintetében még sok munka vár a tenyésztôkre. Némileg erôsebb csontozatú, ellenállóbb fizikumú, mint rövidszôrû társa.

Szóval, KI is a magyar vizsla?

Nyugodtan állíthatjuk, a vizslák között is a legintelligensebb, gazdájához leginkább kötôdô, legsokoldalúbb. Szépségével, ragaszkodásával szinte bárkit képes levenni a lábáról. Nyugodt vérmérséklete, emberszeretete révén bátran ajánlható lakásba tartásra is, fôként a rövidszôrû. A drótos inkább vadászok kezén van, kedvencként nem terjedt el. Ám, legyen bármilyen szôrû is, VADÁSZEB, akinek legfôbb örömforrása mégiscsak a vadászat. Aki látta vágtából szoborrá dermedni, vagy sebzett kacsa után vízbe vetôdni, esetleg embermagas gazosban fel-felugorva dolgozni – mert közben a gazdira is figyelni kell! –, ezt az élményt aligha felejti el.

Kifejezetten jóindulatú, kissé érzékeny lelkületû. A durvaságot nem viseli el. Igaz ez némileg keményebb drótos testvérére is, aki azért egész habitusában magyar vizsla kell legyen.

Vizsláink lényegét legtömörebben a vadász-szájhagyomány fogalmazza meg: „A német vizsla magának vadászik (az angol is!), a magyar vizsla a gazdájának.”.

Nem lehet persze mindenki vadász, aki szereti a vizslát. Van viszont számos kutyás sport, amit nagy élvezettel lehet vele ûzni. A lényeg a testi és lelki mozgatáson, a szeretetteljes foglalkozáson, bizalmon van.

S ezzel térjünk is át a nevelés néhány kérdésére! Gyakorlott kiképzôk a megmondhatói, hogy a kutyaiskolákban az eredményes munka soha nem a kutyagyerek igyekezetén múlik. A legtöbb problémát az „okos” gazdik jelentik. Ezért ezeken a helyeken az ô tanításuk legalább olyan fontosnak számít, mint csetlô-botló ebecskéiké. Aztán az sem igazán álom, ha valaki beállít felnôtt, s úgy istenigazában elrontott kedvencével, hogy még ne is a legrosszabb lehetôségekrôl szóljunk. Fontos, hogy csak olyan ember vegye meg a tagadhatatlanul ellenállhatatlan kölyköt, aki képes tudomásul venni, hogy ez bizony egy más életforma. Ahogy természetesnek vesszük, hogy egy gyermeknek törôdésre, szeretetre, biztonságra és nevelésre van szüksége, úgy számoljunk azzal: kis lobogó fülû védencünk is ilyen alapokról indulva válik életünk kellemes társává. Egy a lényeg. Nem várhatjuk el tôle, hogy ember módjára megértse elvárásainkat. Nekünk kell „kutyául” megtanulni. Higgyék el, megéri! El kell dönteni a kezdet kezdetén azt is mit szeretnénk. Más elvárást kell megfogalmazzunk, s így másként kell az oktatást is végezzük a majdani vadásztárssal, a városlakó, a sporttársként velünk dolgozó, vagy egyszerûen „csak” kedvencként tartandó vizslánkkal, ebünkkel.